Véget ért az ENSZ Éghajlatvédelmi Keretegyezmény (UNFCCC) Részes Feleinek 28. klímakonferenciája (COP28) az egyesült arab emirátusokbeli Dubajban. Arról, hogy valóban történelmi sikerként lehet-e értékelni a klímakonferencia eredményeit, alább fejtjük ki véleményünket.
Nemrég ért véget a 28. klímacsúcs, amelyet az egyesült arab emírségekbeli Dubajban tartottak. A konferencia soha nem látott mennyiségű résztvevőt vonzott, több mint 80 000 ember utazott a helyszínre. A találkozó végül – egyesek szerint – „sikerrel” zárult, legalábbis az ilyen események belső logikája szerint. Ez a siker a külvilág számára már sokkal kevésbé érzékelhető és érthető. Mivel négy egymást követő klímacsúcson én magam is részt vettem 2015 és 2018 között, valamennyire sikerült belelátnom hogyan is zajlanak ezek, ezért hadd világítsam meg alább, hogy szerintem mi okozza ezt a kettősséget:
Nézzük először a tényeket: A klímacsúcsokon az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének tagállamami vesznek részt, ezért hívják az eseményt röviden COP-nak, ami a Conference of the Parties angol kifejezés rövidítése. Ez magyarul szó szerint a „részes felek konferenciáját” jelenti. Az első ilyet Berlinben rendezték 1995-ben, azóta ez a 28. Normál esetben évente rendezik őket, de pl. a COVID járvány miatt a 2020-as évben elhalasztották az akkori találkozót.
Gyakorlatilag a föld összes állama részt vesz a tárgyalásokon, amik az évek alatt rendkívül szerteágazóvá váltak. Számos nagy területtel kapcsolatos megbeszélések zajlanak párhuzamosan. Ilyen például a felmelegedést okozó gázok csökkentésére irányuló úgynevezett mitigációs tárgyalási ág, az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásaihoz történő alkalmazkodás, vagy a fenti tevékenység finanszírozásáról szóló tárgyalások. Egyetlen embernek rendkívül nehéz lenne ezeket követni és főleg megérteni, így általában nagylétszámú delegációk utaznak a helyszínre.
Miért van ez így? Elsősorban azért, mert a közel 30 év alatt számtalan döntés született már ezeken a találkozókon. A döntéseket az országok hivatalosan egyhangúan kell, hogy meghozzák. Vagyis elméletileg akár a világ egyetlen, bármilyen apró kis országa is blokkolhatja azokat. Nos az ENSZ úgy működik, hogy amilyen döntés ezen a meglehetősen erős szűrőn átment, az rendkívül erős legitimitással rendelkezik, és gyakorlatilag kitörölhetetlen hivatkozásai alapként szolgál. Erre az egyik legjobb példa a fejlett és fejlődő országok megkülönböztetése. Ez egy 1990-es évek elejei besorolás, ami rendkívül merev és gyakorlatilag azóta is változatlan, holott a világ rengeteget változott azóta. De nem csak kikopni nehéz a klímapolitikai nyelvezetből, hanem oda bekerülni is. Bármennyire is hihetetlen, de az éghajlatváltozás legfőbb okozója, a „fosszilis energiafelhasználás” így kimondva egészen a legutóbbi időkig nem került bele semmilyen döntésbe, amelyet az országok elfogadtak. Miért volt egy így? Leegyszerűsítve azért, mert rengeteg időbe telt, amíg a „Mit kell csinálni?” típusú kérdésekről beszélgettek. Kezdve attól, hogy egyáltalán létezik e a probléma, mi okozza és milyen célok felé kéne törekedni, egészen addig, hogy a megegyezett célok végrehajtására honnan lesz pénz.
Ugyanakkor a Párizsi Megállapodás megkötése óta a „Mit kell csinálni?” típusú kérdések nagyrészt eldőltek, legalábbis a legfontosabb kérdésekben. A Megállapodás egyértelműen kijelöli például, hogy a Földi átlaghőmérséklet-emelkedését jóval 2 Celsius fok alatt kell tartani, törekedve arra hogy a 1,5 fokot se lépjük át. Zárójelben már az 1,1 fokot is meghaladta az emelkedés.
Mindezért tehát a „Hogyan?” típusú kérdések kerülnek előtérbe, most már sokkal inkább erre irányul a nemzetközi figyelem. És így óhatatlanul is előkerül nyíltan, hogy a fosszilis energia felhasználását egyszerűen abba kell hagyni, ha minimálisan is komolyan gondoljuk a célokat elérését.
És itt válik el a „belső” és „külső” szemlélő által megítélhető eredmény. Ha ugyanis a tárgyalások belső logikáját nézzük, valóban önmagában siker, hogy a részes felek felszólították magukat, hogy „igazságos, rendezett és méltányos váljanak meg a fosszilis tüzelőanyagtól az energiarendszereikben”. Míg egy külső szemlélő számára, aki minimálisan is érti az éghajlatváltozás jelenségét és annak okait, ez egy olyan evidencia, ami már jóval több mint 30 éve ismert és nehezen lenne meggyőzhető arról, hogy ez egy nagy eredmény.
Annyit persze nagyon fontos hozzátenni, hogy a fosszilis energiafelhasználás a világban ma is 80% felett van a teljes energiafogyasztásban, vagyis elmondható, hogy továbbra is az működteti a világgazdaságot. Ráadásul sok ország számára a szén, a földgáz és az olajfelhasználás a fejlődés lehetőségét és motorját jelenti és nem látnak egyelőre reális alternatívákat. Ha innen nézzük máris nem annyira triviális, hogy az ezektől való megszabadulás kimondásra került. Mégis, úgy érzem ismét nem itt dőlt, dőlik el a világ sorsa.
A nagy kérdés és az igazi teszt mindig az, hogy mi történik a valóságban. Építünk-e új szén- és gázerőműveket, vagy végre először megpróbáljuk az összes pazarlást kiszűrni az energiarendszerből és a maradék jóval kisebb energiaigényt fenntarthatóbb módon kielégíteni. Mert szép szavakban sem mindig könnyű megegyezni, de a valóságban érvényt szerezni azoknak, az ami igazán számít.
Képek forrása: UNFCCC Flickr
