Az éghajlatváltozás hatásai nem állnak meg egy-egy ágazat határán: egy szélsőséges időjárási esemény az energiaellátástól a vízellátáson át az egészségügyig több létfontosságú rendszer működését is veszélybe sodorhatja. Az Európai Bizottság új keretrendszerrel kívánja ellenállóbbá tenni a kontinenst, amely már most is évente több tízmilliárd eurós éghajlati károkat szenved el. Írásunkban azt mutatjuk be, miért kell az alkalmazkodás mellett a rendszerek ellenálló képességét is erősíteni, és milyen feladatokat jelent ez Magyarország számára a vízgazdálkodástól a kritikus infrastruktúrák védelméig.

Az éghajlatváltozás egyre súlyosabb gazdasági és társadalmi károkat okoz Európában. Az elmúlt évek, különösen a 2026-os nyár hőhullámai, aszályai és erdőtüzei mellett a pusztító árvizek és a folyók vízszintjének szélsőséges ingadozásai is rámutattak a kontinens növekvő éghajlati kitettségére. Az Európai Bizottság becslése szerint 2022 és 2025 között az éghajlati károkból eredő gazdasági veszteségek megközelítették a 200 milliárd eurót, ami évente átlagosan mintegy 50 milliárd eurót jelent, ez az összeg pedig a jövőben még exponenciálisan nőhet is, ha nem történik rendszerszintű beavatkozás. Ezek a negatív hatások viszont már most is közvetlenül érintik a lakosságot, a vállalkozásokat és az infrastruktúrát, miközben az egyes ágazatokban jelentkező működési zavarok más rendszerekre is tovagyűrűzhetnek és így más ellátásbiztonsági kockázatokat okozhatnak.

A klímahatások összefüggő rendszere

A klímaváltozással szembeni ellenálló képesség több, mint az alkalmazkodás

A fokozódó éghajlati hatásokhoz azonban nem elég egyszerűen alkalmazkodni: magát az ellenálló képességünket, vagyis rezilienciánkat kell növelni. Fontos tisztázni, hogy az alkalmazkodás és a reziliencia, bár egymáshoz kapcsolódó fogalmak, mégsem azonosak. Ahogy a Green Policy Center legújabb, rezilienciával foglalkozó tematikus anyagában is kifejtjük, az alkalmazkodás elsősorban arra irányul, hogy egy adott rendszer mérsékelje a már napjainkban is tapasztalható klímaváltozásból eredő károkat, és kezelje a megváltozott körülményeket. A reziliencia ennél tágabb képesség: azt jelenti, hogy egy társadalmi, gazdasági vagy természeti rendszer egy sokkhatás bekövetkezésekor is képes fenntartani alapvető működését, majd helyreállni, tanulni az eseményből és szükség esetén átalakítani saját működését. Erre azért van szükség, mert a klímaváltozás hatásai nem elszigetelten jelentkeznek. Egy áramszünet például a vízellátást, a távközlést és az egészségügyi ellátást is veszélyeztetheti, míg a vízhiány a mezőgazdasági termelésen keresztül az élelmiszer-ellátásra, az árakra, a munkahelyekre és a befektetésekre is hatással lehet. A reziliencia erősítése ezért nem merülhet ki az egyes ágazatok különálló alkalmazkodási intézkedéseiben: a rendszerek közötti függőségeket és a lehetséges láncreakciókat is figyelembe kell venni a döntéshozatalban.

A klímareziliencia hét alapelve a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban a Stockholm Resilience Center alapján

Az EU a 3 fokos felmelegedés kockázatát is beépítené a tagállamok tervezésébe

Az Európai Bizottság ezekre a kihívásokra reagálva mutatta be október végén az EU új éghajlati reziliencia-keretrendszerét, amelynek célja, hogy a kontinens felkészültebben tudja előre jelezni, megelőzni és kezelni az éghajlati kihívásokat és kockázatokat. A keretrendszer egyik fontos újdonsága a közös európai klímaváltozási forgatókönyvek alkalmazása. A javasolt éghajlati rezilienciáról szóló jogszabály (Climate Resilience Law) az Európai Klímatudományos Tanácsadó Testület ajánlásával összhangban a Párizsi Megállapodásban kitűzött céloknak magasabb, 2030-ra 1,5 °C-os, 2050-re 2 °C-os, 2100-ra pedig 3 °C-os globális felmelegedéssel számol az iparosodás előtti szinthez képest. Itt fontos megjegyezni, hogy a javasolt pálya nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség a kibocsátások gyors csökkentésére vagy hogy lemondanánk a Párizsi Megállapodás szerinti cél megvalósításáról. Ez a pálya inkább közös viszonyítási alapot teremtene a tagállamok, a befektetők és az ipar számára az éghajlati kockázatok értékeléséhez, és segítené, hogy a hosszú távú beruházási és szakpolitikai döntések során ne a múltbeli éghajlati viszonyokból induljanak ki, hanem a jövőben reális eséllyel előforduló legnagyobb éves kilengésekkel szemben is ellenállóvá váljanak.

Először is üdvözlendő, hogy a nemrég bemutatott új uniós keretrendszer az éghajlati rezilienciaszempontjait valamennyi fontosabb szakpolitikai területbe be kívánja építeni, mivel már nem lehet elkülönülten, silószerűen kezelni az egyes szektorokat. Ezen felül egyszerűsítené a tagállami tervezést egyetlen, átfogó nemzeti stratégiai terv bevezetésével, illetve rendszeresebb, összehangolt éghajlati kockázatértékeléseket szorgalmaz. A keretrendszer gyakorlati eszközöket is kínál; az Európai Klímatérkép az éghajlati veszélyeket jeleníti meg, a Klímareziliencia-eszközök Navigátora segíti a megfelelő alkalmazkodási eszközök kiválasztását, a Megoldások Felfedezője pedig már kipróbált alkalmazkodási megoldásokat mutat be. A Bizottság emellett európai hőhullámkezelési tervet, klímabiztosítási szövetséget és vízügyi kezdeményezést is tervez előkészíteni. A Bizottság tervei között szerepel továbbá a katasztrófákra való felkészüléssel foglalkozó PreparEU tanácsadó csoport létrehozása, a 100 leginkább éghajlatváltozásnak kitett európai térség azonosítása, valamint egy uniós stratégiai éghajlati rezilienciaterv kidolgozása 2028-ra.

A vízmegtartás, az infrastruktúra védelme és a mezőgazdaság átalakítása is kulcsfontosságú Magyarország számára

Magyarország számára a keretrendszer egyik legfontosabb tanulsága, hogy a klímakockázatokat a hosszú távú gazdasági, fejlesztési és biztonsági döntések alapvető szempontjaként kell kezelni. Ahogy azt a 2026 nyarának környezeti hatásaira reflektáló javaslatcsomagunk is kifejti, a hazai tervezésben is rendszeresen vizsgálni kell, hogy a különböző éghajlati forgatókönyvek miként befolyásolják az egyes rendszerek működését, és milyen tovagyűrűző hatásokkal járhatnak. Ehhez a meglévő adat- és monitoringrendszerek összehangolására, rendszeresen frissített éghajlati adatokra és kockázatértékelésekre, valamint a beruházások és stratégiák klímakockázati vizsgálatára van szükség. A civil klímatörvény-javaslat előkészítésében résztvevő 200 civil szervezet szerint a készülő klímatörvényben is érdemes lenne rögzíteni a klímakockázati hatásvizsgálat kötelezettségét a meghatározott értékhatár feletti állami beruházások és a területrendezési tervek esetében. A feladat tehát nem feltétlenül új intézmények létrehozása lenne, hanem a meglévő kormányzati és ágazati tervezési folyamatok összehangolása, valamint a helyi, regionális és országos szereplők közötti együttműködés erősítése.

Azonban, hogy konkrétabbak is legyünk, Magyarországon különösen három területen indokolt a klímareziliencia erősítése: ezek a vízgazdálkodás és területhasználat, a kritikus infrastruktúra és energiaellátás, valamint a mezőgazdaság és természeti rendszerek.

• Vízgazdálkodás és területhasználat: Hazánkban sok területen a vízhiány és a szélsőséges csapadék egyaránt komoly kihívást jelent. Az árterek leválasztása, a vizes élőhelyek visszaszorulása és a burkolt felületek növekedése azonban csökkenti a táj természetes vízmegtartó képességét. Ezért meg kell őrizni a vízvisszatartásra alkalmas területeket, helyre kell állítani a természetes pufferterületeket, és össze kell hangolni a mezőgazdasági, településfejlesztési, ipari és természetvédelmi szempontokat. Az új beruházásoknál előnyben kell részesíteni a már beépített, de kihasználatlan területek hasznosítását a további zöldmezős fejlesztésekkel szemben.
• Kritikus infrastruktúra és energiaellátás: Az energia-, víz-, közlekedési és digitális infrastruktúrák egymástól való függése miatt egyetlen rendszer kiesése is több alapvető szolgáltatás működését veszélyeztetheti. A tervezés során ezért nemcsak az egyes infrastruktúra elemek éghajlati kitettségét, hanem a rendszerek közötti függőségeket és a lehetséges dominóhatásokat is vizsgálni kell. Ehhez rendszeres kockázatértékelésekre, stressztesztekre, vészforgatókönyvekre és megfelelő tartalék kapacitásokra van szükség.
• Mezőgazdaság és természeti rendszerek: A vízhiány, a talaj állapotának romlása és a biodiverzitás csökkenése együttesen veszélyeztetheti a mezőgazdasági termelést és az élelmiszer-ellátás biztonságát. A mezőgazdasági, erdőgazdálkodási, vízgazdálkodási és természetvédelmi döntéseket ezért összehangoltan, tájléptékben kell meghozni, figyelembe véve a talaj és az ökoszisztémák állapotát, valamint a hosszú távú vízmegtartási lehetőségeket.

A három terület mellett a felkészülésnek ki kell terjednie az egészségügyi és katasztrófavédelmi rendszerekre is, különösen a hőhullámok és más szélsőséges időjárási események kezelésére. A reziliencia erősítése érdekében a megelőzést és a hosszú távú kockázatcsökkentést kell előtérbe helyezni, többek között korai előrejelző rendszerek, stratégiai tartalékok és célzott beruházások révén. Bár ezek a felsorolt lépések mind kormányzati akaratot és forrásokat kívánnak, legújabb nemzetközi kutatások szerint az alkalmazkodás nemcsak olcsóbb, mint a várható károk költsége, de még konkrét gazdasági előnyökkel is járhat. Ezen felül források is rendelkezésre állnak; szakmai műhelyünk szerint a szükséges rezilienciaberuházások finanszírozásában például az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszerből (ETS) származó bevételek és a hazai zöldkötvény-kibocsátások forrásai is szerepet kaphatnak.

Összességében elmondható, hogy mind az új uniós reziliencia-keretrendszer, mind a Green Policy Center kiadványai is egy irányba mozognak; a klímaváltozás korában nem elég egy-egy problémára külön-külön reagálni, hanem olyan Magyarországra van szükség, amely egyszerre képes csökkenteni a kibocsátásait, alkalmazkodni a megváltozó éghajlathoz és ellenállóbbá tenni azokat a rendszereket, amelyekre a társadalom és a gazdaság működése épül.

Az írás elsőként a Másfélfok.hu oldalán jelent meg.