Az Európát sújtó hőhullám különösen időszerűvé teszi a klímaváltozás elleni fellépés kérdését. A júniusban Bonnban rendezett ENSZ-klímatárgyalások ugyanakkor azt is megmutatták, milyen nehéz nemzetközi megállapodásra jutni a kibocsátáscsökkentésről és az energiaátmenetről. Több kulcsfontosságú kérdésben nem született megállapodás, miközben egy figyelemre méltó geopolitikai változás is kirajzolódott: Kína egyre inkább a nemzetközi klímaegyüttműködés fenntartása mellett lép fel. A bonni időközi ENSZ klímakonferencia helyszínéről számolunk be arról, hogy a fosszilisenergia-termelő országok továbbra is igyekeznek lassítani az energiaátmenetet, miközben a következő hónapok meghatározóak lehetnek a novemberi COP31 klímakonferencia sikeréhez.
A tavalyi belémi klímakonferencia (COP30) komoly bizalomvesztést okozott a nemzetközi közösségben, illetve a nagy olajtermelő országokon kívül minden ország csalódottan távozott az Amazonas torkolatában fekvő városból. Emiatt az elmúlt hónapokban a kormányok képviselői gyakran adtak hangot abbéli igényüknek, hogy újra vissza kell építeni a bizalmat egymás és a nemzetközi klímatárgyalások iránt, illetve, hogy a politikai játszmák miatt végre a technikai munkának kell teret adni. A belémi klímakonferencia kihívásai miatt még az Európai Unióban is elindult egy reformfolyamat, hogyan tud a blokk eredményesebben fellépni a klímatárgyalások során, az iráni olajárválság miatt sokan gyorsabb energiaátmenetre szólítottak fel, míg az ENSZ Közgyűlése határozatot fogadott el az államok felelősségéről a klímaváltozás elleni fellépésre.
Ilyen előzmények után rendezték meg nemrég a németországi Bonnban az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC) 64. időközi ülésszakát (SB64), ahol sokak által kért „bizalomépítő gyógyulási folyamatnak” és a technikai munkának kellett volna megkezdődnie. A két héten át tartó klímatárgyalások után, amelyeket az energiaátmenetről és a tudományos kérdésekről folytatott viták osztottak meg, az ENSZ klímaügyi vezetője csalódottságának adott hangot, és elítélte a kormányokat amiatt, hogy a már vállalt kötelezettségeik közül „mazsoláznak” és lassítják a tárgyalásokat.
Bár a tárgyalások jól indultak azzal, hogy a sokéves gyakorlattal szemben nem voltak viták a napirendek felett, így csúszás nélkül neki tudtak kezdeni a résztvevők a munkának, sajnos állandó politikai viták lassították a folyamatot a tudományos, pénzügyi, kibocsátáscsökkentési és kereskedelmi kérdések terén.
A tárgyalások utolsó óráiban a résztvevők megpróbáltak – sikertelenül – olyan megállapodást elérni, amely egyensúlyt teremtett volna egyrészről az ambiciózus országok – mint a kis szigetországok, a legkevésbé fejlett országok és a fejlett országok – azon törekvése között, hogy a tudományos eredményekkel összhangban felgyorsítsák a kibocsátáscsökkentést célzó munkát, másrészről az olajországok azon kérése között, hogy megvitassák a kereskedelem és a klímaváltozás kapcsolatát. Ez utóbbi törekvés az EU klímapolitikáját helyezné górcső alá annak érdekében, hogy lassítsa az uniós energiaátmenetet, amely az olajtermelő országok bevételeit veszélyeztetné.
A tárgyalások végül valóban patthelyzettel zárultak: az országok legalább három kulcsfontosságú klímavédelmi területen – köztük az alkalmazkodás és a kibocsátáscsökkentés ügyében – nem tudtak megállapodni a zárókövetkeztetésekről. Ez azt jelenti, hogy a kérdéseket a novemberben, Törökországban megrendezendő COP31 konferencián tárgyalják újra.
Támadás a tudomány ellen, Kína a klímatárgyalások egyik új kulcsszereplőjévé léphet elő
A klímaváltozás elleni fellépés legfontosabb eszköze a kibocsátáscsökkentés, amely azonban a bonni tárgyalások során is folyamatos támadások alatt állt. A 2015-ben elfogadott Párizsi Megállapodás gerincét az az ambíciómechanizmus adja, amely keretében időről időre, a Globális Értékelés (Global Stocktake – GST) folyamat során, az országok számot vetnek arról, hogyan állnak a klímaváltozás elleni fellépés terén, majd ennek eredményéhez igazítják a nemzeti vállalásaikat, az úgynevezett Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulásaikat (Nationally Determined Contributions – NDC). A következő ilyen értékelésre 2028-ban kerül majd sor, azonban a technikai előkészítésének már idén meg kell kezdődnie. Az értékelés egyik fő alapját az ENSZ tudományos tanácsadó testületének, az IPCC-nek a jelentései adják. Ezt a testületet hitelessége megkérdőjelezésével folyamatosan igyekeznek ellehetetleníteni a fosszilisüzemanyag-termelő országok, a jelentés következtetéseit pedig megpróbálják távol tartani a következő értékeléstől.
Ez ellen tüntetve klímaváltozásnak kitett fejlődő és fejlett országok koalíciója nemzetközi sajtótájékoztató keretében vette védelmébe a tudományt és annak művelőit, valamint állította pellengérre a fosszilisenergia-érdekeket követő országokat, amiért azok összehangolt támadásokat indítottak a tudomány ellen.
A konkrét lépéseket megvitató kibocsátáscsökkentési munkaprogram (Mitigation Work Program – MWP) esetében, elsősorban a fosszilis tüzelőanyagokat termelő országok ellenállása miatt, annak 2022-es létrehozása óta nem történt érdemi előrelépés, mivel az országok nem tudtak közös álláspontra jutni a program hatókörét és célját illetően. Bár a munkaprogram folytatásáról és annak felülvizsgálatáról kellett volna egyeztetni az elmúlt két hétben, ebben a kérdésben sem sikerült előrelépni.
Bár a bonni tanácskozás végén számos ország csalódottságának adott hangot, Kína azzal érvelt, hogy legalább sikerült bizonyos kérdésekben közös nevezőre jutni, amelyre a COP31 során építeni lehet. Ilyen például az a felismerés, hogy „senki sem ellenzi a kibocsátáscsökkentés végrehajtását és az ambíciók növelését”. Itt érdemes megjegyezni, hogy Kína egyre inkább progresszív hangot képvisel a nemzetközi klímatárgyalások során; a nemrég Brüsszelben tartott miniszteri tanácskozás során is kiállt a nemzetközi együttműködés és a zöld átmenet fontossága mellett. Ez az USA jelenlegi kormányzatának klímaszkeptikus hozzáállása miatt kulcsfontosságú a nemzetközi együttműködés sikeressége érdekében.
Az alkalmazkodás és a finanszírozási kérdések ügye – valós érdekek és politikai nyomásgyakorlás ütközése
A kis szigetállamok, a legkevésbé fejlett országok és a fejlett országok keserűen nyilatkoztak az alkalmazkodás globális célkitűzésével kapcsolatos előrelépés hiányáról. Pedig várakozásaik szerint a folyamatnak el kellett volna indítania azt a technikai munkát, amely a Brazíliában, a COP30-on elfogadott indikátorok gyakorlati alkalmazását szolgálja. A tárgyalások azért jutottak zsákutcába, mert az afrikai országok a folyamatot felügyelni hivatott, szakértőket tömörítő technikai testületbe kormányzati képviselőket terveztek delegálni, amely több ország számára elfogadhatatlan volt, mivel így féltették a technikai munka színvonalát.
A felek közti bizalom építését persze az sem segítette, hogy vita volt a fejlett országok és egyes fejlődő országok között, hogy azt a korábban már elfogadott célt – miszerint 2035-ig meg kellene háromszorozni az alkalmazkodási finanszírozást – be kell-e emelni a technikai kérdésekre, vagyis az éghajlati nyomásokkal szembeni ellenálló képesség mérésére összpontosító dokumentumba. Ez az afrikai országok számára „vörös vonalat” jelentett.
A finanszírozás kérdését azonban főként az arab országok és a Szaúd-Arábiát és Indiát is tömörítő hasonlóan gondolkodó fejlődő országok csoportja (Like Minded Developing Countries – LMDC) politikai nyomásgyakorlásra is felhasználta, akárcsak a nemzetközi kereskedelem kérdéseit is.
A brazíliai klímakonferencia legnagyobb vitát kiváltó pontjai azok voltak, hogy az imént említett országcsoportok a klímafinanszírozás alatt kizárólag azzal akarnak foglalkozni, hogy a fejlett országok mennyi pénzt biztosítanak a fejlődő országok számára – nem érintve a kormányok, fejlesztési bankok, a gazdasági szereplők és a globális pénzügyi rendszer költéseinek zöldítését, valamint a fosszilis támogatások kivezetését –, illetve hogy külön napirendi pont alatt vitathassák meg az európai uniós klímapolitikai szakpolitikákat, különösképpen az úgynevezett karbonvámot. Ezeket a témákat az olajtermelő országok igyekeztek minden napirendi pont alá becsempészni, ezzel is nyomás alá helyezve a fejlett országokat és lassítva a tárgyalásokat.
Az igazságos átmenetben sikerült megállapodni, Törökország új elektrifikációs célt tett le az asztalra
Bár az idei ENSZ időközi ülésszak nem a sikerei miatt fog bevonulni a történelemkönyvekbe, szerencsére néhány pozitív fejleményt is láthattunk. A bonni tárgyalások egyik olyan témája, amely nyugodtabb légkörben haladt előre és biztató konszenzust eredményezett, az igazságos átmenet volt: vagyis annak kérdése, hogyan lehet a zöld gazdasági és társadalmi átalakulást méltányosan megvalósítani, a globális szinttől a helyi közösségekig. Az országok elfogadták azokat a referenciafeltételeket, amelyek alapján felülvizsgálják a 2023-ban elindított Igazságos Átmenet Munkaprogramot (Just Transition Work Program – JTWP). Valamint Bonnban megszülettek az első javaslatok egy új Igazságos Átmenet Mechanizmus (Just Transition Mechanism) szerkezetére és működésének alapvető elemeire vonatkozóan. A cél, hogy a mechanizmust az idei novemberi COP31 klímakonferencián hivatalosan elindítsák.
Továbbá az idei klímakonferencia kettős török-ausztrál társelnöksége közül Törökország felel majd az úgynevezett Globális Klíma Akcióprogramért (Global Climate Action Agenda – GCAA), amely keretében Törökország Bonnban mutatta be az új elektrifikációs célkitűzést, amely 2035-re a villamos energia részarányát a végső energiafogyasztásban a jelenlegi mintegy 20%-ról 35%-ra tervezi növelni a világon. Ezt olyan technológiák gyorsabb elterjesztésével kívánják elérni, mint a hőszivattyúk, az elektromos járművek és az elektromos főzőberendezések.
Fontos azonban leszögezni, hogy még sok részlet nem ismert e célkitűzéssel kapcsolatban, mint hogy csakis tiszta módon termelt áram számolható-e el. Szakmai szempontból azt is látni kell hogy az ilyen célkitűzések önmagukban keveset érnek konkrét fosszilisenergia-kivezetési tervek nélkül. A tavalyi COP elnök Brazília jelenleg dolgozik egy ilyen terven és több azt támogató kezdeményezésen is az országok és civil szervezetek bevonásával, de egyelőre nem világos, hogy ezek miként illeszkednek majd az ENSZ klímafolyamatába – ha egyáltalán beépülnek abba.
Merre tovább a nemzetközi klímapolitikában?
A következő hónapok informális egyeztetései, mint a bakui regionális klímahét, vagy a csendes-óceáni miniszteri előkészítő ülések komoly szerepet fognak játszani abban, hogy a technikai szinten megoldhatatlan kérdésekben a politikai döntéshozók előrelépést tudjanak elérni.
Simon Stiell, az ENSZ klímaváltozással foglalkozó szervezetének főtitkára fel is szólította a török és ausztrál COP31 társelnökséget, hogy a lehető leghamarabb vonják be a minisztereket az ENSZ klímafolyamatának „legnehezebb kérdéseibe”, hogy a tárgyalások végre a „gyorsítósávba” kerülhessenek.
Bizalomra adhat okot viszont, hogy ezúttal egy fejlett és egy fejlődő ország együttesen fogja vezetni az éves klímatárgyalásokat, ezzel áthidalva a szokásos megosztottságot a felek között. Az egyre erősödő hőhullámok, időjárási szélsőségek és energiaár-válságok közepette már napról napra sürgetőbb lesz, hogy az országok félretegyék a politikai és gazdasági érdekeiket és együttesen lépjenek fel a klímaváltozás megfékezése érdekében.
Az írás a Másfélfok.hu oldalon is olvasható.
