Magyarország három legfontosabb zöldpolitikai kérdése – merre tovább magyar klímapolitika?
03.29.2022
Szerző: Fanni Nyírő

Megakasztja-e a háború a zöld energiára történő átállást, vagy éppen felgyorsítja azt? Ki fizesse ennek a zöld átállásnak a költségeit? És hogyan alkalmazkodjunk a klímaváltozás már elkerülhetetlen negatív hatásaihoz hazánkban? Ezekre és még sok hasonló kérdésre kerestük a választ, meghívott szakértőinkkel a „Magyarország három legfontosabb zöldpolitikai kérdése” vitasorozatunk során, annak érdekében, hogy megfontolt döntéseket hozhassunk az elkövetkező parlamenti választásokon.


Az egyre nagyobb intenzitással zajló választási kampány és a szomszédunkban zajló háború mellett könnyen háttérbe szorulnak a klímapolitikai kérdések hazánkban is. A Green Policy Center részéről úgy gondoljuk, hogy nagyon fontos ilyen időkben is figyelmet fordítani ezekre a kérdésekre. Különösen azért, mert mind az új kormány intézkedései, mind az ukrán háború kimenetele és következményei jelentősen meghatározhatják azt, hogy milyen mértékben sikerül kezelnünk az éghajlatváltozás hatásait. Ezért a választási kampány margóján egy három részes vitasorozatot rendeztünk, ahol lehetőséget biztosítottunk arra, hogy elhangozzanak a különböző álláspontok a magyar klímapolitika jövőjét illetően a legsürgetőbb ügyekkel kapcsolatban.

Elsőként azt a kérdést tettük fel, hogy ki fizesse az ambiciózus klímapolitika költségeit? Erről itthon eddig alig zajlott érdemi szakmai párbeszéd a nyilvánosság előtt. És bár hallhatunk egymástól távol eső becsléseket arról, hogy az átállás mennyibe fog kerülni, arról szinte egyáltalán nem esik szó, hogy a nem-cselekvés ennél sokkal többe kerülne. A vita résztvevői egyetértettek abban, hogy a zöld átállást elsősorban a nagyobb kibocsátóknak kellene fizetnie, a részleteknél voltak csak kisebb eltérések. Büttl Ferenc, a Megújuló Magyarországért Alapítvány kuratóriumi elnöke emelte be azt a szempontot, hogy amikor azt mondjuk, hogy „fizessenek a nagy szennyezők”, akkor ez nem csak a nagyvállalatokra, hanem a társadalom leggazdagabb rétegeire is vonatkozik. Hiszen az ő fogyasztásuk – és ezáltal a kibocsátásuk – sokszorosa nem csak egy szegényebb, hanem akár egy átlagos háztartás fogyasztásának is. Fazekas Dóra, a Cambridge Econometrics budapesti irodájának vezetője ezért hangsúlyozta, hogy célzottan kellene támogatni a leginkább rászoruló csoportokat.

Többször felmerült a sávos, fogyasztásonként különböző díjazás bevezetésének lehetősége is, amely figyelembe venné az egyenlőtlenségeket. Azonban Aszódi Attila, a BME Nukleáris Technikai Intézet professzora figyelmeztetett arra, hogy a lakosság kompenzációjára nem létezik egyetlen recept, hiszen jelentős különbségek vannak az egyes térségek, illetve városok és falvak háztartásai között. Ezért ahhoz, hogy az energiaárak rendszere igazságos legyen, alapos kutatásra és a helyiek aktív döntéshozatali bevonására lenne szükség. Cinikusan elhangzott, hogy ilyen körülmények között talán nem is annyira meglepő, hogy a Kormány a legegyszerűbb megoldást, vagyis a társadalmi különbségeket figyelmen kívül hagyó rezsicsökkentést vezette be. A nehézségek ellenére a résztvevők szerint azonban érdemes lenne egy mélyebben kidolgozott rendszert kialakítani.

A második vitánkon a fő kérdésünk az volt, hogy hogyan kell hazánknak alkalmazkodnia a klímaváltozás elkerülhetetlen negatív hatásaihoz? Erre a kérdésre nem csak hazánkban, de az EU-ban és globális szinten sem szánunk elegendő figyelmet és forrást a kibocsátás-csökkentéshez képest sem. A Kárpát-medencében ennek különösen nagy jelentősége lenne, mert ez a térség az EU-n belül az átlagosnál kitettebbnek számít a klímaváltozással szemben. A vita bevezető előadásában Vaszkó Csaba, éghajlatváltozási és energetikai szakértő kiemelte, hogy ezeknek a hatások egy jelentős része nem visszafordítható, ezért muszáj felkészülnünk rájuk. A helyi alkalmazkodásra szerinte azért jut kevés támogatás itthon, mert pénzt elviszik az olyan nagy és költséges (azonban erősen szükséges) rendszerek, mint az árvízvédelem vagy a tűzoltóság. Ráadásul az alkalmazkodási intézkedések eredménye nehezebben mérhető a kibocsátás-csökkentéshez képest. Hiszen az alkalmazkodásnak rengeteg különböző formája van és sokszor összefügg olyan nehezen számszerűsíthető elemekkel, mint az emberek fizikai vagy mentális jólléte, míg a kibocsátás-csökkentésnél egyértelmű mérőszámok állnak rendelkezésre. Ezért Ámon Ada, Budapest Főváros Önkormányzatának klíma- és környezetügyi főosztályvezetője hangsúlyozta, hogy elsőként azokat az intézkedéseket kell támogatni, amelyek egyszerre elégítenek ki mitigációs és adaptációs célokat is. Kiemelte, hogy a megfelelő adaptációhoz sok különböző szektorból érkező szereplő olyan szintű együttműködésére lenne szükség, amelyre nem csak itthon, de külföldön is egyelőre kevés jógyakorlat létezik. Viszont a vita során elhangzott, hogy nem csak azért költünk keveset az alkalmazkodásra, mert nem kap elég hangsúlyt vagy mert nehezen mérhető, hanem azért is, mert sokszor eleve olcsóbb, mint a kibocsátás-csökkentéssel kapcsolatos beruházások.

Felmerült az a kérdés is, hogy itthon miért nem kezeli rendszerszinten az alkalmazkodást a Kormány. Pulay Brigitta, a KDNP frakció környezetpolitikai szakértője szerint ennek a fentieken túl az az oka, hogy az alkalmazkodás erősen hely-specifikus – az egyes térségekben vagy akár településeken is más kihívások léphetnek fel, azoknak a kezelése pedig szintén erősen múlik az adott közösségen. Ezért kiemelte, hogy a társadalomnak kulcsszerepe van a klímaadaptációban, így a helyi közösségek erősítése és a szociális háló rugalmasabbá tétele nélkül nem lehet hatékonyan alkalmazkodni.

Harmadik vitánkon pedig arra a kérdésre kerestük a választ a Karátson Gábor Körrel közösen, hogy van-e realitása a karbonsemleges energiapolitikának? Szakmai műhelyünk szerint az Európai Unió és hazánk is megadta már erre a kérdésre a választ azzal, hogy kitűztük a klímasemlegesség elérésének célját 2050-re, azonban, hogy ezt hogyan érjük el, még kérdéses. Kaderják Péter, volt energia- és klímapolitikáért felelős államtitkár pozitív képet festett nyitófelszólalása során, utalva a magyar Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégiában foglaltakra, miszerint a jövő magyar energiamixe javarészt karbonsemleges lesz, atomenergiára és naperőművekre építve. Természetesen nem tudta szó nélkül hagyni azt a tényt sem, hogy az atomenergia esetén számolni kell a jelenlegi ukrajnai helyzettel, amikor is „katyusával lövik az erőműveket”. Véleménye szerint még sokáig velünk lesz a fosszilis energia és az orosz energiaimport is, mivel ennek azonnali leállítása komoly költségeket jelentene hazánknak és csak egy hosszas folyamat eredményeként kerülhetne sor a kivezetésükre, és akkor is csak ha megoldjuk az energiatárolás kérdéseit.

Ezzel szemben Munkácsy Béla, az ELTE kutatója felvázolta, hogy számításaik szerint lehetséges csakis megújuló energiaforrások használatával kielégíteni a magyar energiaigényeket, főként, hogyha a mindenkori kormányzat nem tiltja a szélenergia használatát. A megújuló energiaforrások diverzifikálásával pedig nem lenne akkora energiatárolási kapacitásra szükség, mivel a diverzifikáció kiegyenlítené a termelést. Szakmai műhelyünk részéről a vita során kiemeltük, hogy bár fontos a különféle technológiai megoldásokról beszélnünk, azonban nem szabad az átállás szociális oldalát sem figyelmen kívül hagynunk. Itt fontos a rezsicsökkentés diverzifikálására gondolni, mivel jelenleg egyesek az olcsó gázzal medencéket fűtenek, míg mások fával és szeméttel. Ezen felül fontosnak tartjuk a megfelelő energiahatékonysági lépések mielőbbi megtételét is, mivel ezzel lehetne a leggyorsabban csökkentenünk mind az energiafüggőségünket és a rezsiköltségeinket. A vita során bár a felek nem értettek egyet a jövő magyar energiapolitikáját illetően – például Munkácsy egy tanulmányra hívta fel a figyelmet, melynek alapján hazánk akadályozza leginkább adminisztratív eszközökkel a megújuló energiaforrások elterjedését az Európai Unióban. Ezt az állítást Kaderják a folyamatosan növekvő napenergia-részaránnyal igyekezett cáfolni. De abban egyetértettek, hogy a háború egyelőre ismeretlen kifolyását követően alapjaiban kell újraterveznünk a magyar energiapolitikát.


Kapcsolódó bejegyzések

 

Klímasemlegesség 2050 Konferencia –  Klímasemlegesség pártpolitikától mentesen, szakmai alapon

Klímasemlegesség 2050 Konferencia – Klímasemlegesség pártpolitikától mentesen, szakmai alapon

Nem könnyű itthon olyan higgadt szakmai párbeszédet folytatni a klímasemlegesség kapcsán, amely nélkülözi a félrevivő ideológiai vitákat. A Klímasemleges Magyarország 2050 Konferencián idén második éve tettünk erre kísérletet, mert úgy gondoljuk, hogy a klímasemlegesség megvalósításához érdemi párbeszédre van szükség az eltérő területről érkező szereplők között.

A zöldpolitikai előremenekülés lehet a kiút a válságok korából

A zöldpolitikai előremenekülés lehet a kiút a válságok korából

2020. június 3-án a Magyar Országgyűlés nagy többséggel fogadta el a klímavédelemről szóló törvényt, amely kimondja, hogy Magyarország 2050-re klímasemlegessé válik. Ha komolyan vesszük a törvénybe iktatott célt, akkor érdemi előrelépésre van szükség rövid időn belül. Szerencsére ehhez számos eszköz és lehetőség áll rendelkezésre, amelyek közben a magyar emberek kiszámítható boldogulását is elősegíthetik. Ráadásul a ránk tört energiaár-válságból és az orosz–ukrán háború okozta ellátási bizonytalanságból is a zöld úton való előremenekülés hozhat valódi kiutat. A Green Policy Center 2022. június 3-án egész napos konferencia keretében kíván rávilágítani a lehetséges megoldásokra.

Szakmai gyakornokot keresünk!

Szakmai gyakornokot keresünk!

Szakmai gyakornokot keresünk! A Green Policy Center zöldpolitikával foglalkozó szakmai műhely, amelynek egyik kiemelt célja, hogy lelkes, a téma iránt elkötelezett fiataloknak adjon lehetőséget a szakmai fejlődésre és betekintést a szakmai műhely projektjeibe.