Egy helyben toporgunk: így szinte kizárt, hogy elérjük a klímacéljainkat
05.25.2022
Szerző: Huszár András

Elég régóta „él” a magyar klímapolitika abból, hogy a rendszerváltást követő gazdasági szerkezetátalakulás miatt „maguktól” csökkentek az üvegházhatású kibocsátásaink. Ugyanakkor ennek olyan társadalmi költsége volt, amit a jövőben nem szabad megismételni. Az utóbbi években viszont stagnáltak a kibocsátásaink, miközben – helyesen – egyre ambiciózusabb célokat tűztünk magunk elé. A magyar klímateljesítmény kapcsán sokat hallunk a múlt kétes eredményeiről, illetve a jövő nagy terveiről, de sokkal kevesebbet a jelenlegi szakpolitikai intézkedések hatásairól és a kibocsátások mostani tendenciáiról. Márpedig, ha nem tudjuk, hogy most hol állunk és milyen folyamatokat generálunk az intézkedésekkel, akkor csak sodródunk céltalanul, és a beavatkozások csak a semmiből a semmibe vezető látszatmegoldások maradhatnak.


Minden év április 15-ig az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) nemzetközi jogi kötelezettségnek eleget téve elkészíti Magyarország üvegházhatású gázkibocsátási leltárjelentését, és az illetékes minisztérium jóváhagyásával feltölti azt az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének honlapjára. Erről a jelentésről a magyar sajtóban szinte egyáltalán nem olvashatunk, pedig lényegében ez a dokumentum kellene, hogy megadja az alapját a magyar klímapolitikának.

Ebben a több mint 500 oldalas anyagban az OMSZ évről évre rendkívül részletesen beszámol arról, hogy Magyarország területén milyen üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátások történtek, és ezekre magyarázatokat is próbál találni. A jelentés mindig a kiadásának éve előtt két évvel (x-2 év) jelentkező adatokról ad számot. Vagyis a most feltöltött dokumentum a 2020-as év adatait tartalmazza. Ez leginkább a számítások adatigénye és a különböző becslések lefuttatása miatt ilyen lassú folyamat. Igen sok esetben pontos, valós időben mért adataink ugyanis nincsenek és valószínűleg nem is lesznek a saját kibocsátásainkról, mert „nem lehet minden kéményre mérőt szerelni”, hanem közvetett számításokkal tudjuk azokat megbecsülni (pl. az eladott üzemanyag mennyiségéből a közlekedési kibocsátásokat és így tovább).

Bármilyen szakpolitikai beavatkozást vezetünk be tehát a jelenben, klímapolitikai szempontból releváns eredményeket számszerűsítve csak két év múlva látunk, ekkor tapasztalhatjuk, hogy vajon volt-e az adott az intézkedésnek valós hatása a folyamatokra. A klímapolitikai erőfeszítések elsősorban mégis csak arra irányulnak, hogy csökkenjenek a kibocsátások. Ha nem csökkennek, sőt, esetleg nőnek, akkor a klímapolitikáról nehezen mondható el, hogy jó irányba tart. Persze a kibocsátások alakulását sok minden befolyásolja (például maga az időjárás: ha hidegebb a tél, többet kell fűteni, ez megdobja a hőtermelésből eredő kibocsátásokat és fordítva), amelyet nem feltétlenül lehet, vagy kell befolyásolnia a kormányzatnak.

Mégis magának az államnak a legfőbb felelőssége, hogy a „jó” irányba állítsa a folyamatokat. Különös tekintettel arra, hogy erre vonatkozóan az Alaptörvény is tartalmaz utalást, illetve 2020 óta a klímavédelemről szóló törvény 2030-ig legalább 40%-os, míg 2050-ig kb. 95%-os bruttó – azaz az erdők által elnyelt széndioxid levonása nélkül számolt – kibocsátás-csökkentést irányozott elő.

Mit mond a legfrissebb, az állami szervek által összeállított jelentés arról, hogy hol tartunk most?

A jelentés szerint 2020-ban az üvegházhatású gázok teljes bruttó kibocsátása Magyarországon 62,8 millió tonna szén-dioxid-egyenérték (CO2-ekvivalens) volt. A CO2 egyenérték egy olyan mértékegység, amely egységes nevezőre hozza a különféle gázokat, hiszen nem csak a szén-dioxid okoz üvegházhatást. Ez az érték a nemzetközileg elfogadott bázisévhez, 1990-hez képest 34%-kal volt alacsonyabb. Ez az adat kontextus nélkül évek óta sokszor elhangzik, kiemelve, hogy Magyarország relatíve jól áll európai összehasonlításban. Ez bizonyos értelemben igaz, különösen, ha kiemeljük a legrosszabb csökkentési teljesítményt nyújtó országokat, akik nem, hogy nem csökkentették, hanem növelték a kibocsátásaikat 30 év alatt (pl. Ausztria is ide tartozik). Ugyanakkor, ha hozzáteszünk egy pár másik adatot és tényt, akkor a kép már sokkal vegyesebb.

Először is a 30 év alatt elért 34% közel fele (kb. 16%) már 1995-re teljesült.

Ez volt az a bizonyos időszak, amikor a szocialista nehézipar jelentős része összeomlott és százezrek maradtak állás nélkül egyik napról a másikra. Ez az a fajta kibocsátás-csökkentés, amit senki nem szeretne megismételni, mert a társadalmi költségei túl nagyok és a politikai támogatottsága nem fenntartható. A 90-es évek közepe után kb. 2005-ig a kibocsátási szint viszonylag stagnált, majd nagyrészt a pénzügyi és gazdasági válság (2008) hatásai miatt jelentősen csökkent. 2013-ra ez a folyamat azonban megállt, és a gazdaság magára találása nyomán újra emelkedésnek indult, és négy év alatt több mint 10%-ot nőtt. Négy év növekedés után a kibocsátások nagyjából ugyanazon a szinten maradtak 2017 és 2019 között.

Üvegházhatású gázok kibocsátásának változása. Kép forrása: Nemzeti Leltárjelentés 2022

Az összesített kibocsátási érték persze sok mindent elfed, és a részletek megértése nagyon fontos ahhoz, hogy reálisan lássuk a felszín alatti folyamatokat. Ahogy egyértelműen látszik a fenti ábrán is, a legnagyobb kibocsátó ágazat az energiaszektor, amely 71%-kal járult hozzá a teljes ÜHG-kibocsátáshoz 2020-ban. Ebben benne vannak a közlekedéshez, illetve az épületekhez kötődő kibocsátásaink is (hiszen mindkettő energiát használ fel), illetve minden más ágazat energiafogyasztása is.

KIMONDHATÓ TEHÁT, HOGY A MAGYAR ÜHG CSÖKKENTÉS LEGINKÁBB AZ ENERGIATERMELÉS- ÉS FELHASZNÁLÁS ALAPVETŐ ÁTALAKÍTÁSÁT IGÉNYLI.

Második helyen az ipari folyamatokból, valamint a mezőgazdaságból származó, nem-energetikai kibocsátások (pl. a különböző gyártási folyamatok során keletkező ÜHG-k, illetve az állattartásból eredő kibocsátások stb.) állnak hasonló arányban, 12-12%-kal. A legkisebb kibocsátással a hulladékszektor 5% járult hozzá az összesített eredményhez. A jelentés részletesen elemzi az egyes szektorokon belüli tendenciákat is, amelyekből fontos következtetések vonhatók le a helyes beavatkozások kialakításához.

A magyar kibocsátás-csökkentés helyett kibocsátás-csökkenésről lehet inkább beszélni

Összességében a fenti adatsor és annak elemzése egy fontos dologra mutat rá, amivel szembe kell néznünk: a magyar klímapolitikának eddig viszonylag kevés számszerűen kimutatható köze volt a magyar klímateljesítményhez, vagy ha úgy tetszik, nagyobb részben nem tudatos kormányzati intézkedések alakították azt. Ezért a múltra vonatkozóan helyesebb magyar kibocsátás-csökkentés helyett kibocsátás-csökkenésről beszélni.

A tudatos klímapolitikai helyett a magyar ÜHG kibocsátási trendet leginkább külpolitikai és külgazdasági folyamatok irányították, illetve azok hazai lecsapódásai. És a legfrissebb leltárjelentés alapján így volt ez két évvel ezelőtt is.

2020-ban ugyanis, nem meglepő módon, a magyar összkibocsátás csaknem 3%-kal csökkent, főként a közlekedési kibocsátások jelentős visszaesése miatt, amelyeknek a Covid-19 járvány miatt bevezetett korlátozások voltak az okai.

Azaz megint csak egy külső tényező alakította elsősorban a magyar mérleget. Félreértés ne essék, ilyen és ehhez hasonló külső tényezők valószínűleg a jövőben is befolyásolni fogják a kibocsátási trendeket. A baj csak az, hogy ahogyan a 2020-at megelőző pár évben is történt, ha nincs jelentősen befolyásoló külső tényező, akkor a kibocsátásaink legjobb esetben egy szinten stagnálnak. Ez a tendencia pedig biztosan nem hozza meg a kívánt eredményeket. A képet látszólag árnyalhatja, ha az elmúlt évek kibocsátási pályáját a növekvő GDP arányában mutatjuk be, azonban hosszú távon ez a megközelítés nem elégséges, nem vezet el a klímasemlegességhez. A fajlagos mutatók alkalmazása egyébként sem feltétlenül kedvező hazánkra nézve: míg az egy főre eső ÜHG kibocsátásunk kisebb számos nyugat-európai államénál, addig éppen az egységnyi GDP előállítására jutó kibocsátás terén már nem ennyire kedvező a helyzet.

Különböző számítások lehetségesek, attól függően, hogy milyen csökkentési görbét tervezünk a jelen és 2050 közé, de az biztos, hogy közel 30 éven keresztül éves átlagban több, mint 2%-os, vagyis a COVID hatást megközelítő mértékű csökkentést kell hoznunk ahhoz, hogy a klímasemlegesség elérésére egyáltalán reális esélyünk maradjon, és ne hirtelen kataklizma-szerű csökkenésekkel érjük el azt. Ez pedig a jelenleginél tudatosabb, a kibocsátási trendek elemzéséből kiinduló, és jelentős erőforrásokat bevonó klímapolitika nélkül nem fog menni.

El kell kezdeni végre tervezett klímapolitikát csinálni, nem utolsó sorban azért is, hogy az energiabiztonságunk hosszú távon is garantálva legyen, hiszen éppen az orosz-ukrán háború mutatta meg, hogy a nagyrészt fosszilis energiára épülő magyar energiamix nem csak magas ÜHG kibocsátásokat eredményez, de rendkívül sérülékeny is. Márpedig, ha Magyarország felkészülten akarja várni a „válságok korát”, akkor sokkal előrelátóbb építkezésre van szükség, nem azonnali kényszerreakciók helyett.

Ennek kitűnő alapja lehetne a tudatos zöldpolitikai tervezés, mert egy fenntarthatóbb ország ellenállóbb is a különböző külső hatásoknak. Mindennek pedig nem lehet más kiindulópontja, mint a jelenlegi fenntarthatatlan folyamatok megértése és elemzése, majd a helyes beavatkozások megtétele és azok hatásainak nyomon követése.


Portfólió.hu – Egy helyben toporgunk: így szinte kizárt, hogy elérjük a klímacéljainkat


Kapcsolódó bejegyzések

 

A sürgősség érzete a tárgyalótermeken kívül maradt – az egyiptomi klímakonferencia első hetének elemzése

A sürgősség érzete a tárgyalótermeken kívül maradt – az egyiptomi klímakonferencia első hetének elemzése

Szombat este valamivel éjfél előtt véget értek az Egyiptomban jelenleg is zajló ENSZ COP27 klímatárgyalások szakmai egyeztetései, átadva a lehetőséget a második héten érkező minisztereknek a politikai egyezségek meghozatalára. Bár sok előrelépést láthattunk és közeledtek a fejlett és fejlődő országok álláspontjai, még rengeteg munka áll a tárgyaló felek előtt a konferencia második hetében annak érdekében, hogy valódi eredményekről beszélhessünk Egyiptomban. A Green Policy Center helyszínen tartózkodó kollégájának gyorselemzése.

ENSZ klímakonferencia – Egyensúlykeresés a finanszírozás és az ambíció között

ENSZ klímakonferencia – Egyensúlykeresés a finanszírozás és az ambíció között

A héten kezdődik az ENSZ 27. éves éghajlatvédelmi klímakonferenciája, a COP27 Egyiptom elnökletével. Az „Afrikai COP”, ahogy a fejlődő országok illetik a konferenciát, komoly kihívások előtt áll: egyszerre kell növelnie a kibocsátás-csökkentési ambíciót, hogy tarthatók legyen az éghajlati célok és megőrizze a reménysugarat a kis szigetországoknak a túlélésre, valamint meg kell felelnie a fejlődő országok hatalmas pénzügyi elvárásainak is. Vajon sikerül-e az egyiptomi elnökségnek mindegyik fél számára elfogadható egyezségeket tető alá hoznia és milyen szerepe lesz mindezekben az Európai Uniónak?

Uniós vészhelyzeti energiaintézkedések – előremutató, de pusztán átmeneti megoldások egy strukturális problémára

Uniós vészhelyzeti energiaintézkedések – előremutató, de pusztán átmeneti megoldások egy strukturális problémára

Az Európai Unió tagállamainak energiaminiszterei egy többpontos intézkedéscsomagot fogadtak el az energiaár-válság tüneteinek kezelésére. Ebben maximalizálták az energiacégek profitját, újraosztva az extra bevételeket és kötelező fogyasztás-csökkentés előírva a tagállamoknak. A Green Policy Center álláspontja szerint bár a lépések előremutatók, a közös energiapiac kihívásait csak rövidtávon kezelik. Gyorselemzés az energiaminiszterek szeptember 30-ai rendkívüli tanácsülésének eredményeiről.