Az Európai Tanács (EiT) 2020. december 10-11-i ülésén elfogadta az Európai Unió új, megnövelt klímacélját 2030-ig. Eszerint a közösség együttesen azt vállalja, hogy az 1990-es szinthez képest legalább 55%-kal csökkenti a nettó üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátásait a korábbi legalább 40%-os célhoz képest. Az alábbiakban az elfogadott következtetésekkel kapcsolatban öt fontos gondolatot ismertetünk, amely segítheti a tisztánlátást.
1. A szöveg tartalma alapján egyértelműen látszik, hogy a döntést az idő sürgetésében, sok fontos részletről való rendelkezést elhalasztva hozta meg a testület. Ennek oka, hogy az EU továbbra is vezető szerepben kíván mutatkozni a nemzetközi klímapolitikában. A döntés után egy nappal rendezték meg az elhalasztott glasgow-i klímacsúcsot „helyettesítő” Climate Ambition Summit-ot. Ezen az online rendezvényen az EU vezetői kiemelten fontosnak tartották, hogy beszámolhassanak a megnövelt ambícióról, ezért az Európai Bizottság által javasolt ambíciónövelést mindenképpen el akartak fogadtatni az EU állam- és kormányfőivel. Ez még így is csak nehezen sikerült, mert Lengyelország már ebben a szövegben fontos garanciákat akart elérni saját gazdasága védelmében, amelyeket végül meg is kapott.
2. Az 55%-os cél nettó ÜHG kibocsátási cél, ami azt jelenti, hogy abba már beszámít a gázok elnyelésének mértéke is. Ez jelentős változás, hiszen a korábbi célok, így az 55%-ot megelőző legalább 40%-os ambíciószint is „bruttó” cél volt, vagyis kizárólag a kibocsátásokra vonatkozott. Ha így néznénk, akkor az 55% valójában valószínűleg csak 52-53%-os bruttó csökkentést jelent majd. Ez fontos különbség, és kevésbé teszi átláthatóvá a célok teljesítésének módját, hiszen az történhet majd a „nyelőkapacitások” növelésével is, amelyek rendkívül változékonyak lehetnek akár évről évre is (pl. erdőtüzek vagy egyéb időjárási jelenségek miatt). Ezért vannak, akik szerint ezt a kettőt ebben a formában nem szabadna összevonni.
3. A következtetés 14. pontja a végletekig tág teret nyit a tagállamok közötti különbségek figyelembe vételének. Ez persze politikailag jól hangzik és egyébként általános követelése a nemzeti kormányoknak (hiszen mindenki azt ért bele, amit akar), ugyanakkor így hosszú távon aligha fenntartható. Ha komolyan vesszük az EU 2050-es klímasemlegességi (azaz nettó zéró kibocsátási) célját, akkor azt minden tagállamnak el kell addig érnie. Ez pedig azt jelenti, hogy már most valamennyi tagállamnak ebből a hosszú távú célból kellene levezetnie a középtávú (azaz 2030-as) céljait. Természetesen az egyes pályák különbözőek lehetnek, de mindegyiknek hitelesnek kell lennie a hosszú távú cél szempontjából. Így a korábbi „teher-megosztásos” rendszernek ezt a szempontot is figyelembe kell vennie, és arra fókuszálnia, hogy melyik tagállamot pontosan hogyan kell támogatni a hiteles klímasemlegességi pálya mentén való előrehaladásban. Emellett véleményünk szerint nem szabad teret engedni az eltérő körülményekből levezetett „kifogásoknak”, a „free riding” időszakának vége.
4. A szöveg egyértelműen elismeri a gázt, mint egyfajta közvetítőt a még szennyezőbb fosszilis energiahordozók és az ÜHG kibocsátás-mentes technológiák között. Ennek nyilvánvaló jelentősége, hogy alapot adhat akár uniós források ilyen célú beruházásokra történő elköltésére. Elismerve ennek relevanciáját például az energiafüggetlenségre irányuló akciók szempontjából (lásd egyebek mellett hogyan hat Magyarország energiafüggetlenségére, ha több forrásból tud beszerezni gázt), alá kell húzni, hogy ez az út veszélyeket is hordoz magában. Ismét a klímasemelegességi cél szempontjából nézve nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ahhoz hosszú távon a földgáz szinte teljes kivezetésére lesz szükség. Ezért alapvetően fontos, hogy ha épülnek is földgázhasznosító infrastruktúrák, azokat már úgy tervezzék a legelejétől kezdve, hogy alkalmasak legyenek más alacsony kibocsátású technológiák (elsősorban pl. a hidrogén) kiszolgálására is, a lehető legminimálisabb többletberuházással. Ez rendkívül fontos a költséghatékonyság és az úgynevezett „stranded assets” jelenség elkerülése szempontjából.
5. Mi az, amiről nem döntött az EiT? Gyakorlatilag egyelőre semmilyen fontos részletkérdésben nem született döntés, amit az első pontban jelzett sietség is magyaráz. Egyelőre nem látszik pontosan hogyan és mely szektorokban és milyen országok közötti arányban kívánja növelni ambícióját az EU, amelyekről az elkövetkező év európai uniós tárgyalásain születhet megállapodás. Az EU-s közös klímacél két alcélból tevődik össze. Az egyik az ún. Kibocsátás-kereskedelmi Rendszerre (EU ETS) vonatkozik, a másik az ennek hatálya alá nem tartozó szektorokra. Az előbbinél csak EU-s cél van, nincs tagállami cél és jelenleg a nagyobb erőművek, valamint légijármű-üzemeltetők tartoznak a hatálya alá. Az utóbbi időben ez a rendszer a magas kvótaáraknak köszönhetően sikeresen tudta lejjebb vinni az erőművi kibocsátásokat, ezért sokan a hatályának a kiterjesztését javasolják (például épületekre, közlekedésre). Az EiT is felkérte ennek vizsgálatára a Bizottságot. Tudni kell, hogy egy ilyen kiterjesztés rendkívül sok bizonytalansággal és technikai nehézséggel járhat, amelyek nem feltétlenül segítenék a kibocsátások gyors csökkentését, ezért csak nagy körültekintéssel szabad hozzáfogni. Az ETS esetleges kiterjesztésétől függ az összes többi szektorra vonatkozó szabályozás jövője, amelyeknél jelenleg vannak nemzeti célok. Biztosnak tűnik, hogy ezek megváltozása is várható, de nagy vita lehet ezek konkrét mértékéről. A Magyar Kormány például azt javasolta, hogy kerüljön bevezetésre majd egy minimális érték, amit minden tagállamnak el kell érnie 2030-ig, annak érdekében hogy közelítsék egymáshoz a jelenleg nagyon eltérő kibocsátás-csökkentési eredményeket. Egy ilyen folyamat annál is inkább szükséges, mert ahogy fentebb jeleztük, a klímasemlegességet minden tagállamnak el kell érnie 2050-ig.
